Óbudai gázgyár és tiszviselőtelep
Az Óbudai Gázgyár Budapesten az Újpesti vasúti hídtól délre, a Duna jobb partján, az Óbudai sziget bejáratáig (Mozaik utca) tartó közel háromszög alakú, 27 hektáros területen helyezkedett el. Ez a terület kijelölésekor még a város peremét alkotta, és minden szükséges infrastruktúrával rendelkezett. Ezek közül a nagy tömegű nyersanyag beszállításához kiemelkedően fontos volt a vasút és a vízi szállítás lehetősége a Dunán.
A 20. század elején a terjeszkedő Budapesten egyre nőtt a gázfogyasztás. Ennek a növekvő keresletnek a kielégítésére a főváros 1908-ban úgy határozott, hogy Óbudán a Homokos-dűlőn új légszeszgyárat hoznak létre. A tervek elkészítésével egy elismert zürichi gázgyárost, Weiss Albertet bízták meg. Segítségére volt még Bernauer Izidor világítási igazgató, és Schön Győző mérnök. A tervezést két éven belül befejezték. 1910-ben elkezdődött a gázgyár építése. Első lépésként egy dunaparti védművet készítettek, majd a vasút iparvágányai és a közutak következtek. 1913-ra a gyár épületeinek és gépeinek nagy része már készen állt a termelésre. Az év októberétől kezdve fokozatosan megkezdték a gyár üzemeltetését. A hivatalos megnyitót 1914. június 13-án tartották.
A gyár a maga idejében a legkorszerűbb technológiát alkalmazta, amely napi 250 ezer köbméter gáz termelését is lehetővé tette. A területen tizenegy kilométernyi vasúti pálya kapott helyet, amely közvetlenül a budai, jobb parti körvasútra és az esztergomi vasútvonalra kapcsolódott.
Az első világháborúban Óbuda lakosainak a villamos áramot a gyár területén található, Sulzer által gyártott dízel-aggregát biztosította. A ma is álló és működőképes gép 180 fordulat/perc-nél 800 LE teljesítményt ad le, és 110 voltos egyenáramot termel. A háborúk után a gázgyártás újraindult az üzemben.
A gyár a gáz mellett még egyéb melléktermékeket is előállított, mint a koksz és kátrány. A kátrányt a ma is megtekinthető kátrány-tornyokban tárolták, és itt választották szét gravitációs úton könnyű és az útépítéshez használt nehéz kátrányt. A főváros földgázra való átállása miatt már 1980-ban be akarták zárni az üzemet, de erre csak négy évvel később, 1984 októberében került sor. Ennek oka, hogy az energiaválság miatt az itt termelődő kokszra szükség volt.
1984-től 2004-ig a területen csak adminisztratív munkát végzett a gázművek. Ezt követően került át a terület a főváros tulajdonába. A területen található kiemelkedő értékű épületeket műemléki védettséggel látták el. Néhánynak a közelmúltban sikerült új funkciót találni. Azokat felújították és a környéküket parkosították. Az egykori gyár déli részében irodaházakat és lakóparkokat hoztak létre.
A meglévő tervek alapján a műemléki épületegyüttesből múzeumot, illetve kultúr- és fesztiválparkot kívánnak létrehozni.
Lakótelep az Óbudai Gázgyár munkásai és tisztviselői számára - a telep lakások mellett a lakók szükségleteit kielégítő kiszolgálóegységekkel kifejezetten modern és élhető környezetnek bizonyult. Az Óbudai Gázgyár lakótelepeként emlegetett lakótelep mind építészetileg, mind területileg, mind pedig jellegében alapvetően két részre osztható: a munkástelepre, és tisztviselőtelepre. E különbségtételt 1914-es írásában Bernauer Izidor gázgyári igazgató is jelzi: "A tisztviselők részére 10.000 négyszögöl kiterjedésű kertek között külön lakótelepet, a munkások számára pedig a gyár szomszédságában, attól csak a császárfürdői vasúti töltés által elválasztott 25.000 négyszögöles telken másfél millió korona költséggel munkástelepet építettünk fel.”
A gázgyár szakembereinek otthont adó kolónia gyakorlatilag két elkülönülő lakótelepet jelentett: az ún. "belső" vagy tisztviselő telepet a gyár vezetőinek és a magas beosztású műszaki szakembereknek építették, míg az ún. "külső" vagy munkástelepen az alacsonyabb beosztásban dolgozó munkások kaptak lakásokat. A két telep ennek megfelelően egészen eltérő volt - egészen a lakások beosztásától a tervező személyén át nagy különbségeket találunk. Az üzemi épületektől délre található belső telep tervezője Reich Kálmán volt, míg a munkástelep Balogh Lóránt tervei szerint épült meg.
Annyi bizonyos, hogy a dolgozók számára kialakított lakótelep gyakorlatilag "város a városban", egy kis faluként működött, ahol minden helyben adott volt. Budapest akkoriban még peremvidéknek számító terültére lemodellezi a város legfontosabb pontjait: van posta, rendőrőrs, orvosi rendelő, patika, trafik, óvoda, alsósoknak iskola, bolt, pékség, hentes, fodrász, borbély, de még cipészműhely is – egy szóval minden egy helyben van, ami csak kellhet (tény, hogy ezeknek 1913-ban csak egy része állt, de az évek múlásával egyre több szolgáltatás kapott helyett a telepen). Az elméletileg egységes lakótelep tehát korántsem volt szerves egység: maga a gyárépület és a vasúti sínek is elválasztották a belső és a külső telepet, valamint a lakások színvonala is igencsak távol állt egymástól, a belső telepen amellett, hogy nagyobb alapterületűek voltak a lakások (majd a II. viláháború után osztották fel kisebb egységekre azokat), a komfort és az felhasznált építőanyagok minősége is különbözött. Igaz ugyan, hogy a munkástelepen is minden lakásban volt vízvezeték, angol WC, világítás (eredetileg gázzal, majd a 30-as évektől villannyal) és gáztűzhely, külön fürdőszobája azonban csak három lakásnak volt, a többiek közös zuhanyzókban tisztálkodhattak. Ezzel szemben a tisztviselőtelepen minden lakás alapfelszereltségéhez tartozott a fürdőszoba is. A burkolóanyagok különbségeit is meg kell említeni: a külső telep szobái hajópadlósak, betonlappal burkolt konyhák, míg a belső telepen a szobákban parketta, a konyhában pedig kőpadló volt. De mindezek ellenére a munkástelep is nagyon szép, rendezett terület volt, a kertekre például mindkét helyen nagy figyelmet fordítottak - ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a parkban kertész és utcaseprő is dolgozott. Gyakorlatilag egyfajta "mintatelep" volt az Óbudai gázgyár lakótelep, amit a főváros költségeket nem sajnálva építettet, szépített, tartott fenn.
Az épületegyüttes lényegileg nem változott e száz év alatt, napjainkban is "tágas, parkosított térben helyezkednek el az egységes építészeti terv szerint megépített földszintes és egyemeletes házak, s ezeket a lakóépületeket szolgáltató és közösségi funkciójú épületek, épületrészek egészítik ki". A lakótelep sikerességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a lakók máig igencsak intenzív közösségi életet élnek, nem ritkák a társas összejöveteleik. A "gázos öntudat" – ahogy Sz. Bányai nevezi – az itt lakók összetartozásának, identitásának erőteljes alapot szolgáltatott már 1913-ban is. Ez nem meglepő annak tudatában, hogy a Gázgyár dolgozójának lenni kitűntett munkát jelentett, sőt a telepen lakni aztán végképp, hiszen itt lakást csak a legjobb dolgozók vagy a leginkább rászorulók kaphattak. A gyár által nyujott lehetőséget meg kellett becsülni, ez azonban az előnyök mellett kötelezettségekkel is járt - ennek szemléletes példája, hogy a tisztviselőtelepen működő kertészetből kapott virágoknak mindig az emeleti munkáslakások ablakában kellett díszelegniük, máskülönben az ottlakó hanyagsága okán könnyen el is veszthette lakhatási jogát a telepen.
A lakók ugyan már a gázgyár beindulásának évében, 1913-ban beköltöztek, de az ünnepélyes felavatásra csupán 1914. július 15-én került sor, amikor is Bárczy István polgármester beszédében hangsúlyozta, hogy "a hasonló szociális intézmények létesítésénél bátran mintaképül szolgálhat" az óbudai gázgyár lakótelepe. 1913-ra tehát összesítve felépült 4 háromszobás, 78 kétszobás, 10 egyszobás, 4 padlásszobás, 32 fülke a legényszálláson, ahol lakni lehetett, de hamarosan megszülettek a bővítési tervek is, ugyanis minél több munkást szerettek volna ideköltöztetni, hogy azzal is megerősítsék bennük a gázgyárhoz való tartozás érzését. Sokan dolgoztak ugyanis a gázgyár komplexumában, de ehhez képest viszonylag keveseknek tudtak lakóhelyet is biztosítani a telep korlátozott számú férőhelyével - így, akik messzebbről jártak be dolgozni, azoknak jelentős költségekbe és elvesztegetett időbe került az utazgatás, ingázás. Ezen próbáltak meg segíteni a folyamatos bővítésekkel, bővítési tervekkel.
Jellegzetes méltatása az épületegyüttesnek a következő idézet: "korának és építészetének jellegzetes alkotása ez az együttes […] Ez a lazaság, tágasság, amit egy városi üzem a tisztviselői karának nyújtani tudott a század elején, a mi korunkban már meg nem ismételhető – megannyi zsúfoltság ellentéteként jó lenne itt megőrizni ezt a boldog szigetet." A szolgáltató helyiségek olyan szinten fejlettek voltak, hogy nem csak a telep lakóinak, hanem az általában a gyár dolgozóinak is kielégítette igényeit, a telepen lakók azonban automatikusan szerves tartozékuknak fogták fel. A munkástelep jobb helyzetben volt, mert ezek az ő telepükön épültek fel, de ennek kompenzálásképp számukra hintót biztosítottak a "kiruccanásokhoz".
(a terveken Balogh Lórántként szerepel, ám más esetekben az Almási/Almásy Balogh Lórántként szignálja terveit).
Forrás: Bartha Dorottya, Bíró Gyöngyi, Dillman Vanda, Salamon Gáspár, Tóth Viktor: Budapest 100 szem és közismereti előadása