Óbudai selyemgombolyító, Budapest
Kezdjük a mendemondákkal. Az egyik mese szerint az óbudai selyemgombolyító ovális épülete római kori őrtorony alapjaira épült. A másik, még romantikusabb hagyomány úgy tartja, hogy valamikor a hódoltság vége felé egy török basa, talán Köprüli Mohamed vagy fia, Ahmed építtette a különleges formájú, fallal körülvett házat háreme számára.
A mesés kelethez azonban csak annyi köze volt ennek az épületnek, hogy selymet gombolyítottak benne, s mint köztudomású, a selyemhernyó Kínából származik. Nálunk a török kiűzése után terjedt el, Mária Terézia és II. József ösztönözte, hogy Magyarországon teremtsék meg az olcsó selyemnyersanyag-ipart. Többek közt ezért küldte a kalapos király 1784-ben Óbudára Mazzocato Ágostont, aki 1785-1786-ban saját elképzelései, de Tallherr József kamarai másodépítész tervei szerint (kincstári pénzből) fel is építtette az óbudai selyemgombolyítót. A trevisói származású mester ekkor már 66 éves volt, családostul letelepedett Óbudán, s miután az épület készen állt, megkezdte a saját maga által kifejlesztett technikával a selyemgombolyítást.
Mint a mendemondából már kiderült, az óbudaiak fantáziáját mindig izgatta a furcsa épület. Általában csak "rondellának" nevezték, mintha valami kis erőd vagy bástya lenne. Az ovális, egyemeletes épület földszintje egyébként belül körbesétálható, egyetlen tér volt, csakúgy, mint az emelet. A két szint között a kétkarú, külső lépcsőn lehetett közlekedni, belső összeköttetés nem volt. Furcsa alakját valószínűleg munkaszervezési okok indokolták: a felügyelő a centrális elrendezésű üzemben körbesétálva könnyen szemmel tarthatta mind a negyvennégy munkaállást. (Az építészetben panoptikonnak nevezik ezt a centrális ipari épülettípust, s mint ilyen, a selyemgombolyító első hazai emléke ennek, tudhatjuk meg Nemes Márta egyik tanulmányából.)
A termelés 1786. július 1-jén kezdődött. A selyemgombolyítás lényege, hogy a bebábozódott selyemhernyó gubójáról letekerjék, "lemotollálják" a burkot, amely akár egyetlen, több száz méter hosszúságú fonálként legombolyítható. Később aztán ezekből a finom szálakból fonják a selyemcérnát a cérnázóban.
Az újonnan alapított selyemgombolyítót alig egy hónappal megnyitása után maga József király is meglátogatta, s az itt dolgozó árvákat megjutalmazta. Hogy ezután meddig üzemelt ez a manufaktúra, arról nem lehetünk egészen bizonyosak. Egy angol utazó már 1793-ban elhagyott épületként említette. De talán tévedett, valószínűleg összetévesztette egy másik textilipari létesítménnyel, a filatóriummal, vagyis cérnázóval, amely a közelben épült, s valóban akkor már nem működött (viszont máig őrzi nevét a Filatorigát HÉV-megálló). Mazzocato azonban folyamatosan működtette a selyemgombolyítót, sőt a filatórium újraindítására is többször tett ajánlatot. Kilencvenkét éves korában, 1814-ben halt meg, ekkor fia vette át tőle az ipart.
Egy 1818-ban kiadott szakkönyv, az Európai Manufaktúrák és Fábrikák Mesterség Míveik megjegyzi, hogy "selyem matéria manufaktúrák találtatnak Nagy Váradon, Posonyban, O Budán és Pesten a\mellyekben esztendőnként mintegy 200 mázsa (...) selymet dolgoznak fel. Ezek azonban csak igen kis részben pótolhatják ki leginkább a\ bankó világban selyem őltözetekhez, ékességekhez szokott, nagyobb és kissebb rangú Magyar fejér személyeknek szükségeiket..."
Selyemgombolyítással az 1830-as évekig foglalkozhattak Mazzocato óbudai üzemében, utóbb már Roscogni Károly irányításával. Az 1838-as nagy árvíz idején valószínűleg már nem: az épület emelete azonban menedéket adott a környék lakosságának. Az áradás után a kincstár elárverezte, így jutott a Dunagőzhajózási Társaság tulajdonába, amely lakásokat alakított ki az addig összefüggő belső térben. Ekkor épülhetett hozzá az udvari függőfolyosó: ilyen eredetileg nem volt. Attól fogva, egészen a XX. század hetvenes éveiig a selyemgombolyító bérházként szolgált, bár a második világháborúban le akarták bontani. Utóbb már szükséglakások voltak benne és melléképületeiben. A használat eléggé megviselte, az egyik külső lépcsőkar el is tűnt az idők folyamán, csak az 1950-es években pótolták az épület helyreállításakor. Eredeti funkciójának emléke is jó időre homályba merült, ami tápot adott a már idézett meséknek.
Felújításáról s közművelődési célra való hasznosításáról 1975-ben a Minisztertanács döntött. Ötévi tervezés, ötévi építés után végül 1985. május 24-én Csehák Judit nyitotta meg itt a Közművelődési Információs Központot. A bemutatkozó kiállítás az 1885-ös budapesti iparkiállításra emlékezett "Üdv a honi iparnak!" jelszóval. Az üvegtetővel fedett belső udvar népszerű helye lett aztán a nyolcvanas években a táncházmozgalomnak. Az emeleten máig a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtára működik. Itt szerkesztik például az Ökotáj című folyóiratot. Napjainkban rendezvényházként üzemel.
