Iparművészeti Múzeum, Budapest

Iparművészeti Múzeum, Budapest

Tervező:
Helye:
1091 Budapest, Üllői út 33-37.
Építés éve:
1896
Fényképek:
Klösz György, Mega4000 Misi, Tóth Pi István, Erdős Károly, mararie, László János, Tölgyesi Kata, fortepan.hu, egykor.hu, imm.hu

 

Az Iparművészeti Múzeum alapítását Rómer Flóris kezdeményezte 1864-ben, miután 1857-ben létrejött a londoni South Kensington (ma Viktória és Albert) Múzeum, illetve 1864-ben a bécsi Österreichisches Museum für Kunst und Industrie. Az 1872-es országgyűlés 50000 forintot szavazott meg iparművészeti tárgyak vásárlására, amelyből az 1873-mas bécsi világkiállításon megkezdett gyűjtéssel létrehozták a múzeumi gyűjtemények alapjait. A műtárgyakat 1877-ig, a Régi Műcsarnok (ma Budapest, Andrássy út 69.) felépültéig a Nemzeti Múzeumban helyezték el. Az 1878. évi XVIII. törvény, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium hatáskörébe utalva, kimondta az Iparművészeti Múzeum önálló múzeummá alakulását. Egyre gyarapodó anyaga azonban 1896-ig a Régi Műcsarnokban maradt. Szintén a Régi Műcsarnok adott otthont az 1880-ban egy tanárral és szakosztállyal megnyílt Iparművészeti Iskolának, mely rövidesen újabb négy szakosztállyal bővülve négy különböző épületben szétszórva volt kénytelen tovább működni. E két, gyakorlatilag összetartozó intézmény gondjainak megoldására határoztak az Iparművészeti Múzeum és Iskola felépítéséről, melyhez 1890. április 14-én az Üllői út Kinizsi és (akkor) Rákos utca között lévő telkének 1552 négyszögölnyi részét megvásárolták.
A múzeum és iskola terveit a minisztérium pályázat útján kívánta beszerezni, s 1890. november 23-án ilyen irányú felhívást tettek közzé. A beküldési határidőt 1891. május 15-re tűzték ki.
Az épületet 400 000 forintot meg nem haladó költségirányzattal, 1:50 léptékű alap és 1:100-as homlokzati rajzokkal, metszetekkel kellett megtervezni. A program előírásai között az alábbi helyigényű terek szerepeltek: 200 m2-es előcsarnok, 800 m2-es fedett udvar, 600 m2-es időszaki kiállítási tér, 200 m2-es díszterem, 500 m2 a néprajzi múzeumi részlegnek, fa-, csontfaragások kiállítására 500, fegyverekére 100, ötvösművekére 260, textileknek 300, dekoratív rajzoknak 100, kerámia és porcelánok számára 500, üvegeknek 150, bőr és könyvművészeti tárgyaknak 60 m2. Az iskola és múzeum helyiségei mellett mindkét intézmény igazgatói és gondnoki lakását is el kellett helyezni. Szándékuk szerint az első díj maga a megbízás, a második díj 1500 Ft, a harmadik pedig 1200 Ft lett volna. Minthogy azonban a bíráló bizottság a beérkezett 12 pályamű egyikét sem találta 5 Tanulmányok XXIV. 65 változtatás nélkül kivitelezhetőnek, az 1891. július l-jén, illetve július 8-án közzétett bírálati jegyzőkönyv az alábbi eredményeket hozta nyilvánosságra.
A beérkezett 12 műből az I. díjat (1500 Ft) a „Keletre magyar", a II. díjat (1200 Ft) az „Artibus", a ül. díjat (1000 Ft) a „Per artem ad astra" jeligéjű tervek nyerték. Ezenkívül megvételre érdemesnek minősítettek további két művet, „IM" és „Észak AB" jeligével. Dicséretben részesült a „Kultúránk érdekében" és a piros körben fekete háromszög jeligéjű terv.
A jeligék feloldása után kitűnt, hogy az I. díjas pályamű szerzői Lechner Ödön-Pártos Gyula, a másodiké Tandor Ottó, a harmadiké pedig Schickedanz Albert és Freund Vilmos voltak. Az „IM" jeligéjű tervet Hauszmann Alajos, az „Észak AB" jeligéset Quittner Zsigmond készítette. A dicséretet kapott, illetve az elmarasztalt művek szerzőinek kilétét a bírálati jegyzőkönyv nem oldja fel. (...)

(...) A pályázat eredményhirdetése és a kivitelezés megkezdése között eltelt két esztendő küzdelmei nagyrészt a „kulisszák mögött" zajlottak, és nehezen körvonalazhatók. Hogy mégis voltak, arra bizonyíték Steindlnek 1893-ban publikált cikke5, amelynek mellékleteként a II. díjas Tandor Ottó terveit közli. Steindl az 1890-es pályázatot meddőnek nevezi, minthogy a kiviteli megbízást egyik pályázó sem nyerte el. Ezért legközelebbi munkatársának (Tandor Steindl tanítványa, később az Országház építésénél munkatársa, majd irodájának vezetője volt) tervét az illetékesek figyelmébe ajánlja, nehogy „feledésbe merüljön". A bíráló bizottság tagjaként Steindl nyilvánvalóan nem indulhatott a pályázaton. Tajidor tervein azonban szembetűnő a steindli formanyelv, s a további Steindl, illetve Tandor kutatás feladata lesz kideríteni, mennyi belőle Steindl és mennyi Tandor munkája. Bármekkora volt is a budapesti Országház tervezőjének tekintélye, a századforduló felé haladó idő Lechnernek kedvezett. S ha 1891-ben Steindl és hívei meg is tudták akadályozni, hogy Lechner az I. díjjal együtt a megbízást is megkapja, 1893-ban, Victor Horta Tassel házának elkészültekor, már nem. Lechner pályázati terveinek eltűnését főleg emiatt fájlalhatjuk, hogy nem bizonyítható be velük: a Lechner életművében kibontakozó magyar szecessziós építészet mennyire az európaival egyidejűleg született.
Vigaszul szolgálhat azonban az a páratlanul gazdag tervanyag, ami az Iparművészeti Múzeum épületének kiviteléhez készült, és amelynek 300-nál több darabja - valószínűleg véletlen folytán - a múzeum adattárában fennmaradt. Lechner munkásságából egyetlen épületre még nem került elő ilyen gazdag anyag, s ez lehetővé teszi nemcsak a munkák menetének, de munkamódszerének (ami jelenleg a magyar stílus megalkotási törekvéseivel esik egybe) követését, sőt Pártossal való munkamegosztásának pontosítását is. Alig van épület, amellyel a szakirodalom többet foglalkozott, mint az Iparművészeti Múzeum, s ez már önmagában is jelzi, mennyire rendkívüli műről van szó. (...)

(...) Az Iparművészeti Múzeum azonban nemcsak első rendű műemlék, de a magyar századforduló építészete, a magyar kultúra egyik legjelentősebb periódusának - ezúttal a feltárt terveken látható tényekkel is bizonyított - legfontosabb megvalósult alkotása, mely nemcsak Lechner, hanem a magyar építészet helyét is meghatározza az egyetemes építészettörténetben. Noha ez a megállapítás nem új keletű, az értékek mibenlétének tisztázatlansága miatt az elméleti védelemnél messzebbmenő, széleskörű gyakorlati intézkedéseket nem igazán eredményezett. Ez az állapot tarthatatlan, ezért az említett értékek ismertetésétől és kontextusainak bemutatásától ezúttal nem tekinthetünk el.
Potosan kell ismernünk miért jelentős az épület az európai szecesszió, az egyetemes építészettörténet és a magyar kultúra szempontjából külön-külön és együtt is. Ehhez nemcsak az európai szecesszió, de az építőanyagok és épületszerkezetek fejlődésének együttes szemléletére van szükség. Ennek tanulságait az Iparművészeti Múzeum eddig ismeretlen, de most előkerült terveinek adataival és a speciális magyar viszonyok összefüggésében vizsgálva, véglegesen lezárható a Lechner építészete körül 90 év óta szűnni nem akaró vita. És még talán azt is elérhetjük, hogy a részleteket és helyi jellegzetességeket a mi hibánkból nem ismerő külföldi szakirodalom - melynek képviselői többnyire hamarabb veszik észre kiemelkedő alkotóinkat és műveiket, mint mi magyarok - ezentúl ne pusztán a külsőben feltáruló, de a valódi belső értékeket is megismerhesse.

Forrás: Ács Piroska: A budapesti Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek kialakulása, önálló épületének születése (1872-1897) részletek