Napraforgó utcai kísérleti lakótelep, Budapest
Az utca a kilencszázhetvenes évek óta területi védelem alatt áll, s mára minden ház egyedi műemléki védelmet is élvez. Ennek ellenére érezhető, hogy hiányzik az utca egészének megőrzéséhez szükséges átfogó helyreállítási koncepció. Noha a tulajdonosok alkalomszerű felújításait műemlékes szakemberek felügyelik, az egymástól elszigetelten zajló rekonstrukciók túl sok módszerbeli különbséget mutatnak, s ez hosszú távon az összképet károsíthatja.
A rövidke, pasaréti Napraforgó utca neve szimbolikus jelentést hordoz. Genthon István művészettörténész és kritikus szerint a modern építészet fő elvére, arra a nyitottságra utal, amellyel a lakóházaknak a természetes fény, illetve - képletesen - az élet egészét jelentő égitest felé kell fordulniuk. Az utca az új építészet világának sűrítménye: csaknem valamennyi házát a modernizmus hazai kezdeményezői tervezték - egyidőben, összehangolt alapelvek szerint.
Az alig egy év alatt, 1930-1931-ben kivitelezett építészeti együttes olyan formai-szerkezeti egységet, úgynevezett mintalakótelepet alkot, amely az egész világon ritkaságnak számít. A kiépülését megelőző időkben, az 1920-as évek végén élénk vita folyt idehaza a "modern", a "korszerű" fogalmának értelmezéséről. A huszonkét házból álló épületegyüttes előkészítő szakmai egyeztetése, majd tervezési-kivitelezési munkálatai egyfelől lehetőséget adtak e diskurzus eredményeinek gyakorlati próbájára, másfelől az egyes házakat tervezők egyéni modernitás-koncepciójának bemutatására. Az új elveket képviselő szakemberek azt is meg akarták mutatni, hogy megoldásaik alkalmasak-e az élet minden igényét kielégítő, egészséges, praktikus, ugyanakkor olcsó, könnyen fenntartható, az alsó középosztály számára is hozzáférhető lakóházak építésére.
A negyed megszületése tehát nemcsak építészettörténeti fordulópontot jelöl, hanem lenyomata a kor egy sajátos társadalmi jelenségének is. A szabadtéri építészeti kiállításként is értelmezhető telep a Pasaréti út felső szakaszával párhuzamosan kijelölt új utca két oldalán húzódik. Az összkép az egymástól jelentősen eltérő elveket vallók részvétele következtében igen változatos lett, s tulajdonképpen inkább a kortárs gyakorlat gazdagságának tükörképét adta: neobarokk hangulatú, dekoratívabb ház éppúgy található az utcában, ahogy Art Deco jellegű és a Bauhaus-elvekhez következetesen igazodó "avantgarde".
Pamer Nóra kissé szigorúbban fogalmaz: "az a szándék, hogy a nagyközönséggel megismertessék az új építészeti törekvéseket, dicséretre méltó, de az eredmény az újságok által hangoztatott "modernség" szempontjából kétes értékű vagy legalábbis megtévesztő lehetett."
Bárhogy is volt, az együttes értéke megkérdőjelezhetetlen. Hiszen a formai megoldások és térrendezési módszerek különbözőségén túl olyan városépítészeti-városgazdálkodási és funkcionális elveket képviselt, amelyek gyökeresen eltértek a korábbi, hivatalosan elfogadott nézetektől. A mintatelep gondolata annak idején a Magyar Mérnök- és Építészegylet egy városrendezési gyűlésén vetődött föl. Az egylet tagjai és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa olyan együttes létesítését kezdeményezték, mely a híres stuttgarti Weissenhofsiedlungot követné. A házak többségét tervező fiatalabb, már modern szellemben dolgozó építészek (Molnár Farkas, Fischer József, Ligeti Pál, Barát Béla és Novák Ede, Bierbauer Virgil, Gerlóczy Gedeon, Kaffka Péter, ifj. Masirevich György, Wellisch Andor), illetve a modernben és a különféle neo-stílusokban egyaránt kiválónak bizonyuló alkotók (Kozma Lajos, Münnich Aladár és Weichinger Károly) mellett a gárda soraiban megjelenik a hivatalos neobarokk több híve, Wälder Gyula és Kertész K. Róbert, valamint a szakma "nagy öregjeinek" egész sora, már az első világháború előtt is neves alkotók (Vágó József, Hajós Alfréd, Hegedűs Ármin és Bőhm Henrik).
Persze a konzervatív szemléletű, illetve főműveiket más stílusokban megalkotó mesterek is igyekeztek igazodni a modern elvekhez - több-kevesebb sikerrel. Bizonyos elemek az egész telepen végig is vonulnak, az utca saját, előre meghatározott arculatának megfelelően (a házak - néhány kivételtől eltekintve - egy emeletesek, lapos tetősek; a telkek egységes, betonból és fából készült kerítést kaptak, külön ide tervezett lámpaoszlopokkal kiegészítve; a telep közepén kis közparkot létesítettek, emlékművel). Az 1930-as évekbeli modern építészet hazai emlékeinek általános állapotához viszonyítva a Napraforgó utcai telep viszonylag szerencsésen átvészelte az elmúlt közel nyolcvan évet. Kevés a durva, nehezen "visszafordítható" átépítés: ezek többnyire a sérülékenyebb részleteket, a nyílászárókat, korlátokat, színezett vakolatfelületeket érintették.
Persze a Napraforgó utcai házak lehetnének sokkal rosszabb állapotban is: a tulajdonosok jelentős része szerencsére tudatában van háza értékének, s számos részlet esetében hajlandó követni az együttes jellegéből adódó "előírásokat". Ugyanakkor itt sem hiányoznak az engedély nélkül épült toldalékok, az otromba melléképületek. Az utóbbi időben az utca elején (nagyjából az 1. és 12. szám közötti szakaszon) több épületet is teljesen felújítottak. A munkák során a falakat borító eredeti festéseket is feltárták, így ma ezen a részen a házak régi, megdöbbentően élénk színeikben pompáznak.
Néhány éve a 20. számú, Fischer József tervei szerint emelt ház felújítása igazi műemlékvédelmi szenzációnak ígérkezett - a minden részletre kiterjedő rekonstrukcióhoz Ferkai András készített tudományos dokumentációt. Azonban a kivitelezés során sok tekintetben nem követték az eredeti megoldásokat: például a falak festése során több helyen eltértek a dokumentáció által javasolt színrendszertől.
Mindenesetre e kutatási eredmények felhívták a figyelmet arra, hogy a '30-as évek avantgarde modern épületeit sokkal erősebben, bátrabban színezték, mint azt eddig gondoltuk. Sajnos az utca egyik legjelentősebb épülete, a nyugat-európai korai modernizmus szempontjából is figyelemre méltó 15. számú ház (Molnár Farkas és Ligeti Pál) állapota figyelmeztető. Homlokzatait előtetőkkel törték meg, hátsó oldalához szedett-vedett sufnit biggyesztettek. A Vágó László tervezte ház (11.) patak felőli homlokzatához félköríves alaprajzú, aránytalan toldalék épült, hasonló történt Tauszig Béla és Róth Zsigmond házával is (16.). És utcaszerte általános, hogy az egyébként kis méretű telkekre az idők során valamilyen igénytelen kerti épületet emeltek - növelve az amúgy is kissé sűrű beépítettséget. A kerítések sok helyen teljesen átalakultak: ezek sem karakterükben, sem léptékükben nem igazodnak az eredetihez (1., 2., 4., 6., 14., 15., 17., 20.). Extrém példa a 20. számú ház közel két méter magasságú, erődszerű kerítésfala. Ellenben a 10. és a 22. számú ház (Münnich Aladár illetve Barát Béla - Novák Ede) kerítése a régi pontos mása: az alacsony lábazatra ültetett betonpillérek között farácsozat található. Itt a kerítéssel egybeépített lámpaoszlopok is megújultak. Pozitív folyamat, hogy a tulajdonosok jelentős része igyekszik a régit részleteiben is felidéző fémrácsozatot rögzíteni a még meglévő, vagy újraöntött betonelemekre (9., 8., 7., 5., 3., 22., 19., 18.).
A Napraforgó utca közterülete teljesen lepusztult: töredezettek a járdák, hiányosak az útszegélyek, a növények kiégtek, a padok koszosak és szétkoptak, a régi lámpákat eszi a rozsda - mint Budapesten szinte mindenhol. Gazdátlan itt minden, nincs megfelelő önkormányzati szabályzat, de még csak szándék se a jobbításra. Lampert Rózsa, a II. kerület műemléki felügyelője elmondta, hogy a telep házainak felújítását számos tényező nehezíti. Hangsúlyozta, hogy a villák jelentős része olcsó, kevéssé tartós anyagokból, helyenként nem elég gondos kivitelezéssel épült, s ekképp azok gyakran már nem képesek kielégíteni a tulajdonosok megnövekedett igényeit. (Annak idején e házakat sokkal alacsonyabb vagyoni helyzetű lakóknak szánták, mint akik ma élnek bennük). Az aprólékos rekonstrukcióhoz tehát óriási összegek kellenének, s ezt még az ide költöző vagyonosabbak sem nagyon tudnák kigazdálkodni. Ferkai András rámutatott, hogy másutt - hasonló telepek esetében - a műemléki hatóság átfogó igényű, alapos tudományos kutatásokon alapuló helyreállítási akciót szervez, melynek során az adott munkára összeállt munkacsoport tervez meg mindent, s a kivitelezésért is egyetlen vállalkozó a felelős (példa: Werkbund Siedlung, Bécs, 1932.). Ferkai kiemelte, hogy egy olyan telep, mint a Napraforgó utcai - szépen, szakszerűen helyreállítva - a kulturális turizmus számára is jelentős vonzerővel rendelkezhetne.
Forrás: Budapest 2007/3. szám (március) Haba Péter
Felirat az emlékkövön: MCMXXI
Ez a családiház-mintatelep mely a gazdasági világválság idejében dr. Rakovszky iván a fővárosi közmunkák tanácsa elnökének megértő támogatásával épült fejér és dános vállalkozó építészmérnökök alkotása. E kor művészi törekvéseinek szellemében irányították a telep létrejöttét Kertész K. Róbert Kaffka Péter Kozma Lajos Vágó László építészmérnökök.
Az egyes családi-lakóházak tervezői:
1. 13. Vágó László
2. Wälder Gyula
3. Kaffka Péter
4. Bierbauer V. Dr
5. 6. 8. Kozma Lajos
7. Wellisch Andor
9. 11. Kertész K. R.
10. Münnich Aladár
12. Quittner Ervin
14. Tauszig-róth
15. Masirevich Gy.
16. Böhm-Hegedüs
17. Ligeti-Molnár
18. Weichinger K.
19. Hajós Alfréd
20. Fischer József
21. Gerlóczy G.
22. Baráth-Novák
építészmérnökök
Ferkai András és munkatársai kutatása szerint a tetszetős emlékművön lévő feliratok hibásak. A helyes lista a következő: 1. és 11. Vágó László, 2. Wälder Gyula, 3. Kaffka Péter, 4. Bierbauer Virgil, 5. és 6-8. Kozma Lajos, 7. Vágvecsei Wellisch Andor, 9. Kertész K. Róbert, 10. Münnich Aladár, 12. Quittner Ervin, 13. ifj. Masirevich György, 14. Hegedüs Ármin és Böhm Henrik, 15. Ligeti Pál és Molnár Farkas, 16. Tauszig Béla és Róth Zsigmond, 17. Hajós Alfréd, 18. Weichinger Károly, 19-21. Gerlóczy Gedeon, 20. Fischer József, 22. dr. Barát Béla és Novák Ede.
Forrás: Ferkai A., Buda építészete a két világháború között, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1995.